| 24 órás traktorverseny: Osztrák traktor-Le Mans |
| 2006. január 10. kedd, 10:12 |
|
Multithumb found errors on this page: There was a problem loading image /home/virtual/stemo/veteran/images/stories/06-01/24traktor/dsc_0009.jpg There was a problem loading image /home/virtual/stemo/veteran/images/stories/06-01/24traktor/dsc_0068.jpg There was a problem loading image /home/virtual/stemo/veteran/images/stories/06-01/24traktor/dscn5894.jpg There was a problem loading image /home/virtual/stemo/veteran/images/stories/06-01/24traktor/dscn5902.jpg  Ekét le, bukócsövet fel – ezek a versenytraktorrá válás kezdõ lépései. Kell még néhány módosítás, egy elszánt csapat, és lehet is az észak-ausztriai Reingersben rendezett 24 órás traktorverseny rajtjához gurulni. A mezõn kijelölt boxutca füvérõl Féjja Zsolt és Pandi Ágnes is figyelte a különleges oldtimer-viadalt.Felsõ-Ausztria, sötétedés után. Az út menti fenyvesekbõl csak annyit látni, amennyit autónk fényszórója megvilágít, forgalom gyakorlatilag nincs. Még néhány kilométer, és elérjük a cseh határt, de elõbb elfordulunk jobbra. Két-három perc, és megpillantjuk a keskeny aszfaltcsík két oldalán parkoló autókat. Mi is megállunk, és gyalog megyünk tovább. A csöndben feltûnõ a távoli fénypontokhoz tartozó motorzaj, amely folyamatosan erõsödik, ahogy a fényforrások is egyre közelítenek, egyre nagyobbak lesznek. Aztán kiérnek a mezõrõl, a szalmabálákkal határolt kanyarban rátérnek a mûútra, és dudálva, traktoroktól szokatlan sebességgel tovaszáguldanak, teret engedve a mindent befedõ pornak. Abszurd jelenet – általában, de nem Reingersben, a 24 órás traktorverseny idején.  Óvatosan ballagunk a pálya melletti szántóföldön. Már látótávolságon belül van a boxutca, a rajt melletti sörsátor, fényük azonban nem ér el hozzánk, az utat is alig látjuk; egy-két, mellettünk elhúzó, mécses erõsségû lámpákkal felszerelt traktor pilótája is így lehet ezzel. Délután kettõkor volt a rajt, jó idõben, világosban, sokadik körüket róhatják azóta, bízunk benne, sikerült memorizálniuk a pályát, és valóban, mindegyikük ott kanyarodik, ahol kell. A rajt felé haladva egyre nagyobb a nyüzsgés, diszkó- és sörsátorban kapcsolódnak ki, akik belefáradtak a kordonok melletti drukkolásba, s lehet hivatalos programot és emlékpólót vásárolni. Szerencsére nincs dolguk a vöröskeresztes ruhába bújt orvosoknak és ápolóknak, de feltalálják magukat, www.traktorrennen.at feliratú, nyakba akasztós telefontartót árulnak, három euróért, látható sikerrel, majd’ mindenki nyakában ilyen lóg. Persze a rajtvonalnál a legnagyobb a tömeg, itt jelzi az óra, mennyi idõ van még hátra a futam végéig, és a versenyzõk is itt gondoskodnak leginkább a nézõk szórakoztatásáról. Integetnek, dudálnak, bár traktorszeretõ füleknek a motorok zúgása is kellemes, az akusztikai élményt dallamkürt folyamatos használatával gazdagítják. Ováció, különbözõ feliratú transzparensek lobogtatása a válasz, pillanatok múlva pedig ismét a pálya közvilágítás nélküli része felé robognak, hogy motorteljesítménytõl függõen nagyjából 10–25 perc múlva visszaérkezzenek ismét. Jóval nyugodtabb a légkör a boxutcában. Nézõk ide nem mehetnek, a csapatok pedig már a pénteki szabadedzés idején felállították szállásaikat. Lakókocsiban, sátorban, kisbuszok közé épített tetõk alatti sörpadokon vagy pokrócokba csavarva, nyugágyon várják, mikor kerül rájuk a sor, mikor kell leváltaniuk a pilótát, vagy szerelni, állítani valamit versenygépükön. Egyelõre nem találjuk a sajtófõnököt, reménytelennek tûnik az egyetlen magyar induló fellelése is. A sötétben nehezen tájékozódunk, biztonsági okokból nem akarunk végigsétálni a pályán, alkalmi szállásunkhoz – autónkhoz – is csak a temetõ kõkerítésén átmászva jutunk vissza, „majd holnap”, gondoljuk, és nyugovóra térünk. Másnap, „Presse” kártyával a nyakunkban, magabiztosabban megyünk vissza a boxutcába. Hun – áll a nevezési listán a 37-es rajtszámú Team Global csapat egyik tagja, Zuba Martin neve és a magyar címeres piros-fehér-zöld trikolor mellett. Éppen nem Martin van nyeregben, 1958-as Steyr 18-asuk jól bírja a versenyt, ráér, és szívesen beszélget velünk. Egyetlen reingersi honfitársunkról hamar kiderül: új-zélandi. Igaz, a munkahelye budapesti, a barátnõje és a jogosítványa is magyar, könyvelõ lévén számolni is tud nyelvünkön, azon kívül viszont csak három szót, szókapcsolatot ismer magyarul. „Kicsi szívem”, „gulyásleves”, „csapolt sört kérek” – ismerteti a fontos, egymással is jól kombinálható kifejezéseket. Inkább angolul folytatjuk. „Én most vagyok itt elõször, de az unokatestvérem, Kainz Johann már tavaly is indult. Akkor az övé volt a leggyorsabb traktor, sajnos azonban hat órával a vége elõtt megadta magát, addig viszont az élen volt. Most a miénk az egyik leglassabb gép” – mondja mosolyogva, láthatóan nem zavarja a dolog. Megtudjuk, milyen kihagyhatatlan ajánlattal fûzte be csapattársait Johann: három korsó sört és három kolbászt ígért nekik. Noha a fiúk még soha nem vezettek traktort, azonnal igent mondtak a felkérésnek.Megbeszéljük, a leintés után még találkozunk a boxnál, mi pedig elindulunk világosban is körülnézni. A versenyautókkal szemben a traktorok nem a boxutcában, hanem a temetõ elõtti kanyar levágásában juthatnak üzemanyaghoz. Amikor felmutatják a „Tankstelle” táblát, a traktor megáll a tartálykocsi mellett, öntik bele a benzint és az olajat, vagy a gázolajat, aztán indulás tovább, alig fél perc az egész. A bordás gumik strapabíróbbak a versenysport slick-jeinél, nem kell õket cserélni – jó, talán az igénybevételük sem akkora. Ausztriában vagyunk: edény fogja fel a mellécsöpögõ anyagokat, ahogy a boxutcában is általában vastag nejlon van a traktorok és az árnyékukban fekvõ szerelõk alatt.  Közeledik vasárnap 14 óra, a futam vége. Érezhetõen fokozódik a feszültség, a tömeg még hangosabban biztatja a pilótákat. Már csak öt perc, a fotósok, operatõrök elhelyezkednek a célnál, készenlétben van a kockás zászló. Mintha zárlatosak lennének a dudák, a dallamkürtök, egyfolytában szólnak, a nézõk éljeneznek. Zehn, neun... – kezdõdik a visszaszámlálás, üdvrivalgás közepette érkeznek az egy napja teljesítõ traktorok. Durrannak a pezsgõk, a gépek visszatérnek a boxba, hogy egymás nyakába borulhassanak a négyfõs csapatok tagjai és segítõik.Mintha szabály lenne, kézben tartott pezsgõ vagy sör nélkül tilos a tiszteletkörre indulni – nyolcan, tízen ülnek, csüngenek a traktorokon, locsolják a pezsgõt egymásra és a nézõkre. Szerencse, hogy századmásodperc pontosságú a számítógépes idõmérés, mert minden csapat annyira boldog, hogy lehetetlen lenne megmondani, melyikük nyert. Csapatok tucatjait, nézõk százait tudták mozgósítani az osztrák szervezõk, ötletük megvalósításához szponzorokat is találtak. Ha egy lelkes magyarországi egyesület is felvállalná a rendezéssel járó munkát – akár a reingersi Oldtimer Traktorclub –, néhány év múlva a bokori Traktormajálishoz hasonlóan ismert és kedvelt traktorversennyel színesedhetne a magyar veterán mezõgazdasági gépek kedvelõinek naptárja.      {mosimage} |
